|
|
Előszó
Ez a kis leírás csupán arra szolgál, hogy aki kedvet kap faintarzia készítéshez – annak támpontul, alapul szolgáljon ahhoz, hogy tényleg eldöntse „kedve van-e”.
Nem szakembert akar képezni, és nem foglalkozik a „művészettel”, csupán egy -alighanem kiveszőben lévő szakma- kicsiny szeletéről szól. Nem egy költséges és tálentumot igénylő hobbi. A leírásból kibogozható milyen beruházás szükséges hozzá, mibe kerülhet.
Hogyan, mivel, miképpen lehet egy intarzia táblaképet elkészíteni. De nem mond szinte semmit a legfontosabb alapanyagról, a furnérról. Hol lehet beszerezni, milyet, miből, mennyiért. A mai műanyag világban pedig fontos volna. De ezt az információt, - az érdeklődőnek magának kell beszereznie, mert magam sem ismerem a válaszokat.
A leírásban többször szerepel az olyan mondat, hogy valamit ne használjunk, vagy hogy mit használjunk – minden megokolás nélkül. Nem kívánom megmagyarázni, például, hogy miért ne használjuk a kereskedelemben kapható bútorápoló kencéket az intarzia „karbantartására”. Hiába mondanék bármit, -papok, politikusok, kereskedők- mindég megmagyarázzák, hogy az eladni kívánt ló „nem vak, hanem bátor”. Tehát kedves olvasó, ha ilyennel találkozol és feltolul benned a kérdés- miért? -miért ne? – kérlek, gondold végig, aztán tégy belátásod szerint.
Nem szólok a kimondott bútor intarziáról, sem a fűrésszel történő vágásról.
Az „intarzia” kifejezést, mindég a képi kialakításra, falemezből készült, –intarziaképre- használom, nem értem alatta a hagyományosan bútorra készített motívumokat, alakzatokat, formákat, technikákat. A bútoron elhelyezett, figurális, - képi intarziákat egyébként a szakma „betét”-ként aposztrofálta.
Az intarziát –itt- általánosan, mint önálló táblaképet értelmezem, attól függetlenül, hogy a tábla esetleg egy szekrényajtó.
Amikor a leírásban bútort, bútorlapot említek, nem értendő bele a különféle műanyag alapú vagy borítású használati tárgyak (bútorok).
Csak egy piciny útmutató, egy olyan kézműves tevékenységről, amelynek technikája sosem volt szélesebb körben ismert, s amely – többekkel együtt- kiveszőben van.
A leírás talán az unokáim unokáinak szól, -ha már a fiaim nem tanulták meg, unokáim pedig a gyengédebb nemből valók. (Bár ki tudja, vannak még csodák! (?).
______ Had emlékezzek it meg "mesteremről", katonatársam ról, - a Miskolci születésű, és "Dési"-t végzett Korcsog Sándorról. Köszönet!________
Következő: Lap= http://papatata1943.spaces.live.com/blog/cns!D4CF6145D518EA9F!235.entry
Furnél
A legáltalánosabban használt lemezvastagság a 0, 6 mm-es (színfurnél). A továbbiakban minden esetben ezt kell értelmezni, akkor is, amikor kontra furnélt említek. A fafajtákra vonatkozó jellemzők (keménység, szín stb.) tulajdonképpen –bár fontosak- most lényegtelenek, amint a lemezkészítés technológiai és egyéb kikészítési módozatai is. A további fejezetekben – ahol lényeges- szó lesz egyes jellemzőkről, pl. hogy „szálas” ; „kemény” , de az már lényegtelen, hogy dió, kőris, jávor stb. Amint hogy az is milyen színű.
Hagy tegyem hozzá, hogy a lemez mérete alig számít valamit. Az intarzia készítésénél ritkán kell tenyérnyinél nagyobb darabokat használni. A mintázat, szín sokkal fontosabb. A „bútoripar” hulladéka igazi kincsesbánya. A fában lévő csomók, belső hibák, a lemezen olyan felületeket, hiányosságokat okoz, melyet a bútoripar nem dolgoz fel. Ezek általában mintásak, foltosak és sok esetben persze fizikailag is hibásak. Számunkra többet ér egy besötétedett, befeketedett, erősen görbült, berepedt, kitöredezett csomós lemezhulladék, mint egy szélesen mintázott, ép darab.
Hogy milyen fából szerzünk be lemezeket, sok mindentől függ és legtöbb esetben nem rajtunk, múlik. Azért had tegyek egy-két megjegyzést. Van egy csodálatos faanyag, amely az egészen világostól, a feketéig, a homogén majdnem egyszínűtől, a virágos mintázatig, mindent „tud”, és ez a dió. A legváltozatosabb mind közül. Ha lemezt keresünk, vásárolunk, mindég azzal kezdjük – hol a dió-, mi van belőle. A világos – fehér – színű fák közül a juhar (jávor) és a kőris, aminek a legváltozatosabb rajzolatai vannak (habos, szemes, hullámos). Mindég keressük a csomós, színesedett, határozott rajzolatú darabokat. A különféle gyökerekből készített lemezek gyönyörűek és-, de-, nagyon drágák. Ami (sok) pénzünkbe kerül, mindég gondoljunk arra, mekkora darabot tudunk használni egy képen, és legtöbb esetben rájövünk, hogy olyan kis foltban nem is mutat igazán. Pl. a rózsafa gyökér nagyon szép és mutatós, sőt használni is tudjuk, - de aránylag kis darab is sok képhez elegendő. Még egyszer hangsúlyozom, hogy intarziakészítéshez leghasználhatóbbak, az un hulladékok, és dió, dió, minden mennyiségben.
A nyers bútorlap hátoldalának burkolásához, bármilyen –olcsó- lemez megfelel. ha egyáltalán burkolni akarjuk. A szélek ragasztásához szerezzünk be bükköt, vagy tölgyet –ha nem akarjuk azt, külön hagsúlyozni.
Ezek általában olcsóbbak és keménységüknél fogva élezéshez ideálisak.
Hátoldal ragasztásához nem kell egyetlen darabból álló lemez. Vágjuk össze nyugodtan akárhány darabból. Legfeljebb arra vegyünk a fáradságot, hogy valamilyen mintázatot alkossanak az összevágott darabok.
Tulajdonképpen minden csontenyvvel ragasztható anyag lehet, de „műbútor” technikáról lévén szó (olcsósága miatt is megfelelő), általában „bútorlap” az alap. Ma már alig ismert a lécből készült bútorlap, általában faforgácsból készül. Az alap vastagsága csak bizonyos határok között lényeges, ezeket a szempontokat a „Ragasztás”-nál részletezem. Alapvető és lényeges viszont, hogy olyan legyen az alap, amely nedvszívó és csontenyvvel ragasztható. Azért a biztonság kedvéért mégis ideírom, - a laminált bútorlap nem jó alapnak! A deszka alapnál jelentkező gondokat részben említem a ragasztásnál, de aki deszkára akar ragasztani annak azért sokkal több ismerete, kell, hogy legyen az adott fafajtáról és tulajdonságairól. Ezekről csak részben szólok. Annyit azonban had jegyezzek meg, „nemes” fára nem érdemes ragasztani. Sokkal értékesebb az annál, minthogy eltakarjuk.
A hagyományos, bár ma már nehezen beszerezhető legközönségesebb ragasztószalag. Lehetőleg minél vékonyabb, szélességében a 20 mm a legideálísabb.
A kivágott lemezek összefogására használjuk. Ezzel ragasszuk egymáshoz az intarziakép darabjait. Ezért lényeges a papír vastagsága. A vastag papír esetenként nagyon zavaró, és a vastagabb enyv miatt puklisra görbíti a képet. A lemezillesztések ragasztásához még a 20-as papírt is keskenyebb csíkokra kell vágni.
A lehető legkeskenyebbre, hogy minél kevesebb átfedés legyen. De ez a munka során hamar kiderül. Ha valaki nem szereti nyalogatni az enyves szalagot, ám használjon nedvesítő szivacsot –régebben lehetett ilyet kapni, postán talán még mindég látható-, de bizonyos vagyok benne, rá fog szokni a nyalásra.
Ne használjuk a ma divatos trugymós ragasztókat, mert a tisztításnál, csiszolásnál szinte lehetetlen letakarítani, esetenként pedig a lehúzásánál szálakat téphet ki a lemezből, ugyanakkor kevésbé hatékony.
Vannak kivételes - „Vágásnál” részletezett- esetek, amikor szükség lehet ilyen ragasztószalagra, ilyen esetben az átlátszó szalagot használjuk, és a lehető legkisebb felületen.
Saját tapasztalatom szerint a cellux néven kapható –enyhén sárgás- szalag, a nedves tisztításkor leválik –bár a trutymó marad-, de legalább nem szaggatja ki a lemezt.
A legközönségesebb csontenyvet használjuk. A legolcsóbbat, nem számít, milyen darabos, milyen színű. Egyetlen szempont, ne legyen elégetve –ne legyen benne fekete színű!
Az enyvnek, ha nem is kellemes de csak „szaga” van nem büdös. A büdös enyv minden esetben romlott, ragasztóképessége csökken, dobjuk ki.
Az enyvet 1: 1, 1: 1, 5 enyv-víz arányban –hideg- vízben áztassuk be. Teljesen fel kell oldódnia az enyvnek, -kocsonyaszerű, egyenletes, csomómentes legyen. Utána lehet csak melegíteni. Ne tegyük az enyves edényt közvetlen lángra –rezsóra sem-, mert megég és elveszti ragasztó képességét. Valamikor kapható volt un. Enyves edény, ami két edényből állt, egy vizes és egy enyves edényből. Ma már nem igen kapható, de nem ördöngösség ilyet készíteni, vagy két fazekat egymásba tenni, úgy hogy az enyves edény ne érjen a vizes edény fenekéig. Ha másként nem oldható, meg akkor az enyves edény alá tegyünk apró fadarabokat. Ügyeljünk, hogy az enyves edényt minél magasabban érje a víz.
Az enyves ragasztáskor a lemezek –a víz hatására- kitágulnak, ez biztosítja, a lemezek vágási hézagjainak illesztését, a nagyobb hézagokat pedig kitölti, és „természetes” színénél fogva nem fog zavaróan hatni. Egyes esetekben –a „Vágásnál” szólni fogok róla- kimondottan jó hatást érhetünk el szándékosan szélesre hagyott hézagokkal.
Ne kísérletezzünk másfajta ragasztókkal. A műanyag illetve gyanta-, műgyanta-ragasztók, sok problémát okozhatnak, elszíneződés, illesztési hézagok tömítetlensége, szűcsösödés, stb.
Az enyves ragasztás esetleges hibái, viszonylag könnyen és jól javíthatók. Restaurálásának technikája viszonylag egyszerű, és megoldott. Az edénybe maradt enyvet ne fedjük be. Tartsuk szellős száraz helyen, ahol megkeményedhet, ne engedjük penészedni. A megpenészedett, megfeketedett, -büdös- enyvet dobjuk ki, használhatatlan. A megdermedt enyv, melegítésre folyékonnyá válik. A kiszáradt, repedezett enyvre öntsünk hideg vizet, és duzzadás után melegítsük. A besűrűsödött enyvet nyugodtan hígítsuk megfelelőre, de hígítás után forrósítsuk fel. Ne használjunk zománcozott edényt enyvhez. A száradó enyv leszedi a zománcot az edényről.
Nitrolakk
A csiszolt képek felületi védelmére, csak „matt” lakkot használjunk. A fényes fafelület villogása zavaró és „hideg”. Ha valami okból -pl. asztallap, mely nem oldható meg a nedvességtől- mégis „fényes” felületre van szükség, akkor is a nitro lakkot ajánlom. Igaz hogy egy ilyen lakkozás macerás és nagy szakértelmet igényel, de –ha az intarzia megéri- mégiscsak ezt érdemes alkalmazni. Az esetleges javítás, restaurálás un kemény lakkok esetén rendkívüli problémát, okoznak.
A politúrozás (shelllakk) külön tudomány, akit érdekel járjon utána. Ugyancsak jó megoldás flikép esetén a viszolás
A fa színe, mintája a maga szépségében – nedvesen vagy olajosan látszik igazán. Nedvesen nem érdemes tartani a fát, tehát olajat használunk. Lakkozás előtt és közben, valamint a képek tisztításakor, karbantartásához olajat használunk. A paraffin olajat sajátossága teszi erre alkalmassá. Színe, szaga jellegtelen, nem avasodik nem öregszik, elég sokáig marad a fában.
Ne használjunk csiszolóvásznat kézi csiszoláshoz.
Ne használjunk 40-esnél durvább és 120 annál finomabb papaírt.
Ajánlatos minél tartósabb –ezek általában a gépi csiszoláshoz készített- papírokat használni, mert a csiszoláskor leváló korund szemcsék mély nyomokat hagyhatnak.
Lehetőleg parafa (de mindenképpen rugalmas) csiszolófával dolgozzunk.
Rácsos csiszoló-lemezek is megjelentek, mely szúnyoghálószerű rácsozatúak. A finom csiszoláshoz nagyon jól használhatók, és a rácsozatban összegyűlik csiszolatpor. Érdemes használni, a csiszolatport pedig egy kis tégelybe összegyűjteni.
Itt említem meg, hogy csiszológép használatára nincs szükség. Nem olyan megerőltető kézzel megcsiszolni egy táblát. Géppel nem érzékeljük pontosan a csiszolás erősségét, és főként széleken könnyen elvékonyítjuk a lemezt. A kis teljesítményű rezgőcsiszolóval biztonságosan végezhetjük a finomcsiszolást, - de. Persze ha amúgy is, van ám. Szalagcsiszoló használatát viszont nem ajánlom. Magam, bár van (kézi) szalagcsiszolóm és gyakorlatom is, nem használom, mert szalagja drága, és használatával még időt sem nyerek.
Következő Lap = http://papatata1943.spaces.live.com/blog/cns!D4CF6145D518EA9F!230.entry
Az intarzia rajza, képe –papíron! Halottam, láttam olyat, hogy egy úgynevezett „alap”-ra, -egy háttérnek kiválasztott furnélra másolják a rajzot, és ezt használják maszkként. Hát, ami azt illeti, nagyon kevés esetben ez is megoldás lehet, de én magam igen ritkán, kivételes esetekben használom, de általánosan nem. Hátránya, hogy olyan anyagra kell elkészíteni –másolni- a rajzot, amire nem lehet jól rajzolni. Csak kézi másolással tudjuk felvinni a rajzot. Csak „vonalas” rajzot tudunk rávinni. Az „alapot” fölöslegesen eldaraboljuk. A hátteret, -alapot- a kép előtt kell meghatározni, és ezen nem tudunk, - vagy csak nagyon nehezen- változtatni. Nem is érdemes több szót vesztegetni rá. Azt talán nem is érdemes taglalni, mennyivel könnyebb a papírt vágni, mint a lemezt.
Általában a legközönségesebb, írógép, vagy másolópapír, de akár egy fénykép is, ha nem sajnáljuk felvagdalni. A mai technikákkal könnyű bármekkora, bármilyen ábrát papírra tenni. Számítógép, másoló, scenner, fényképezőgép, megannyi lehetőség, hogy gyorsan könnyen készíthessünk maszkot. Számítógéppel könnyű egy sor –nyújtás, döntés, részlet nagyítása, stb.- olyan dolgot készíteni, amit régen keservesen meg kellett szenvedni. Mivel a legtöbb ember kézzel könnyebben rajzol, mint „egérrel”, a másolt képet kézzel módosítva, újra gépbe víve, ott különbözőképpen manipulálva,- újra kimásolni, - újra és újra, a végtelenségig. Éljünk bátran ezekkel a technikákkal, és valós méretre készítsünk sablont, -maszkot. Fényképről is inkább készítsünk másolatot, és a fényképet hagyjuk meg etalonnak. Magam sok portrét készítettem, és mint ilyen, nem a leggyakoribb intarzia téma. Általában „foltosabb” témák kedveltek az intarziában. Tehát amit mondani akarok. Ha a téma megvan, általában nem kimondottan „vonalakból” „foltokból” áll, hanem általában árnyaltak, átmenetek vannak a foltok között, esetleg nincsenek is éles kontúrok stb. Fogjunk egy puha ceruzát és próbáljuk meg foltosabbá, élesebben elkülönülő foltokká varázsolni. Esetleg még a fa szálirányát is magadó satírozással. A színek kevésbé fontosak, mint a foltok egymáshoz viszonyított „fényereje”- világossága. A meghatározó kontúrokat, sötét-vagy világos foltokat, vonalakat, melyek a kép karterét határozzák meg, „erősítsük” meg, tegyük határozottá, hogy vágáskor ne feledkezhessünk meg róla. Ha egy téma megérett arra, hogy megvágjuk, gondolkodjunk el a méretén. Bármilyen jól is fest és érdekes valami pl egy 9 x 14 cm-es fényképen, nem biztos, hogy egy A4-es formátumon is jól mutat, vagy fordítva. Ugyanakkor, amíg nem vagyunk elég gyakorlottak, ne akarjunk „miniatűröket” készíteni. Lényeges szempont lehet, -látványként természetesen-, hogy hová szánjuk a képet. Táblaképként falra, bútorra, dobozra, falburkolatra stb. Másként hat, honnan látjuk, milyen távolságról, milyen fényviszonyok között, milyen környezetben (itt, most pl. Bútor, doboz stb. tehát közvetlenül a funkcionális környezetre gondolok). Ma könnyű tetszés szerinti méretben elkészíteni a maszkot, ellenőrizzük le, mint fog mutatni a gondolt méretben. Vágásra legalább 2 példányba készítsük elő. Tartsunk mindég egy etalont, egy kontrolt, mert vágás közben másként hat a készülő kép. Legyen előttünk a kontrol, hogy árnyalatokban-, fényerőben kontrol alatt tartsuk a vágást.
Őrizzük meg a maszkokat,- papíron. Sok-sok éves számítógépes gyakorlat mondatja velem, hogy biztosabban őrizhetők meg papíron, mint számítógépen. Igaz, hogy a kész képről ma könnyű másolatot készíteni, de a kész kép és a maszk „teljesen más”. Arról nem is beszélve - egy év mulva már másként készítenénk, és egy „jó” téma megéri, hogy több változatban is elkészüljön. A maszk –a kép- készítését nem érdemes azzal korlátozni, hogy milyen anyagunk van. Esetenként, egyetlen fafajtából is nagyszerű képet lehet vágni.
Következő Lap http://papatata1943.spaces.live.com/default.aspx?_c01_BlogPart=blogentry&_c=BlogPart&handle=cns!D4CF6145D518EA9F!229
Tulajdonképpen az egyetlen érdekes és izgalmas dolog a teljes vertikumban. A legnehezebb, egyben a legkönnyebb is. Könnyűsége abból áll, hogy teljes, vagy majdnem teljes szabadságot élvezünk munka közben, és hat a tevékeny ember alkotó öröme, ugyanakkor nehéz, mert általában a lehetőségek mindég szűkebbek, mint a képzelet adta szükséges, és minden apró kis tévedés, hiba, hatványozottan halmozódik és sokszor odáig, hogy nem is érdemes befejezni a képet. Azért az ilyen befejezetlen képeket nem érdemes kidobni. Van eset, hogy év (ek) mulva „sikeresen” be lehet fejezni. Persze többször van, hogy nem.
De félre a művészkedéssel, ez itt technikai leírás akar lenni, nem művészeti eszmefuttatás.
Bár a maszk készítésekor, - a téma megkomponálásakor- már igazából tudjuk, milyen lemezanyag áll rendelkezésünkre, valójában most szembesülünk azzal, hogy miből készítsük el a képet. Mérjük fel az uralkodó fafajtát –színt-, a meghatározó fényerőt, rakjuk magunk körré a lemezeket valamilyen téma szerint, pl. vörös, sárga, dió, csíkos stb. bármilyen szisztéma szerint, de ott legyen körülöttünk, lássuk mink van. Határozzuk meg, döntsük el mi a kép hangsúlyos eleme. Vegyünk egy obligát témát – egy utcarészletet, ahol több épület van, és az égbolt is, az úttest is látszik. Az olyan apró részletek, mint az ablakok, az üvegek tükröződése, kapuk részletei stb. most még lényegtelen. A legfontosabb a legnagyobb foltok – a meghatározó foltok színe, egymáshoz viszonyított fényereje. Ezek egyensúlya, súlypontja a lényeges. Az intarzia igazából három dologgal tud hatni, a „foltt”-al (formával), a „fényerővel” és a „famintával”.
A „folt” tulajdonképpen a forma, de az anyag jellegénél fogva, annak határozott vonala, határa van. A „fényerő” a világosabb és sötétebb foltok viszonya, ugyancsak határozott határral és vonallal. A „faminta” az anyag sajátossága az anyag jellege, mely nem minden esetben hat, sokszor csak nagyobb foltok esetén.
A foltforma nem függ az anyagtól, lényeges de –önmagában- kevéssé meghatározó. A fényerő adja a kép szerkezetét, legtöbbször ez a legdominánsabb, de mindég ez határozza meg magát a képet. A faminta mely látensként mindég jelen van, de direkten csak fajtától, és vagy foltnagyságtól függően domináns.
A kép mérete, foltjainak nagysága eleve meghatározza, hogy a három elemből melyik a meghatározó – pl. a faminta csak nagy foltok esetén lehet, nagyon nagy felületen pedig szinte csak az lehet meghatározó. Persze minden „szabály” alól van kivétel.
Ha eldöntöttük a hangsúlyos elemet, akkor először azt készítsük el. A példánál maradva, eldöntöttük, hogy a fényerő lesz a domináns. Vágjuk be a legnagyobb és a legkisebb fényerejű foltot, majd sorban a többit. A foltokban nincsenek részletek. Tehát az épületek foltjait egybe vágjuk be, minden részlet –ablak, párkány, kapu stb.-nélkül. Persze a kivágott papírszeleteket megőrizzük, a részletek bevágásához. Az így megkapott foltok már meghatározták a kép egyensúlyát. Most még könnyű bármelyiket kicserélni, akár a teljes képet áthangsúlyozni, anélkül hogy a fáradságosan beillesztett apró részleteket újra kellene vágni. Sok fáradtságtól kímélhetjük meg magunkat ezzel a módszerrel. A legapróbb részleteket legutoljára vágjuk be. Ha egy nagyobb foltban apró részleteket tartalmazó folt, foltok vannak, akkor azok foltját vágjuk ki a bevágott lemezből, és a lyukba ragasszuk be annak papírmaszkját.
Ez lenne az általános vágási elv. Tehát még egyszer, mindég a meghatározó részeket vágjuk be először, hogy a „részletekhez” legyen viszonyításunk.
És most lássuk a technikát.
A vágást mindég olyan felületen végezzük, amely nem teszi tönkre a késünk hegyét. Sokévi tapasztalat alapján javasolhatom, 3 mm-es natúr farostlemez sima felületét. Idővel a felülete ki fog szálkásodni, töredezni a vágásoktól, akkor cseréljük ki. Egy A3-as nagyságú lemez ideális, de legalább valamivel nagyobb legyen, mint a maszk.
Vágás során mindég igyekezzünk a legtermészetesebb kéztartásban húzni a kést, -a kéz mindég támaszkodjon- ehhez időnként el, kell fordítani a farost vágólapot. Ne maszkot forgassuk és ne a testünket, csavargassuk, a vágólapot könnyedén tudjuk forgatni anélkül, hogy a kést fel kellene emelnünk.
A vágás kényelmes testhelyzete megegyezik az írás kényelmes testhelyzetével. Tehát egyenes derékkal a könyökben hajlított kezünk derékszögben érjen az asztalra. A kés hegyével rajzoljuk körbe a kivágandó foltot –ezzel ki is vágtuk a papírt. Keressük meg azt a lemezdarabot a melyikből, bevágjuk a foltot. Tegyük a maszk alá, és a kivágott folton át, látni fogjuk, miként mutat. Forgassuk, mozgassuk el, amíg meg nem nyeri a tetszésünket, vagy cseréljük ki. Ha megvan, a késünk hegyével rajzoljuk körül a kivágott papír mentén, könnyedén, csak arra ügyelve, hogy a kés hegye nyomot hagyjon. Vegyük ki és vágjuk körbe a kijelölt helyen. Ne akarjuk egyből kivágni, könnyed nyomással, a vágólapot forgatva, többszörös húzással vágjuk ki. A kivágott darabot illesszük a maszkba, és a hátoldalon ragasszuk a maszkhoz.
Erősen nyomott vágás pontatlan lesz, a lemez eltörhet, elszakadhat, - főként a szálirányra meredek vágásnál. Láttam olyat, hogy hegyes ceruzával rajzolták körül a foltot, majd annak mentén vágták ki. Fölösleges és sokkal pontatlanabb, mert a grafitnyom sokkal szélesebb, mint a kés hegye, ugyanakkor a késsel való kijelölés már egy sekély vágást is eredményez, és a jelöléskor érzékeljük a lemez milyenségét, és szükség esetén a vágást már a megfelelő –keményebb- késsel végezzük. Erős, vagy durva vágás esetén (kemény szálas ill. bordás szálas lemezek) a szálirányra meredek vágáskor a lemez szálirányban elrepedhet, akár sok darabra eshet szét –kis szélességű vágás esetén-. Ez megakadályozható úgy, hogy hátoldalán a vágás mentére, enyves szalagból egy csíkot ragasztunk. A szalagot körömmel, vagy késvéggel erősen satírozzuk a lemezre, majd így vágjuk - az esetek nagy többségében sikeresen. Azért simogassuk erősen a lemezre, hogy a későbbiekben sem váljon el a szalag. A gyengén ragadt szalag a későbbiekben elválik, és a sok mozgatástól, hajlítástól a későbbiekben fog szétesni, kiesni. Szálirányra meredek vágás esetén –különösen kemény, vagy szálas lemeznél- ne húzzuk a kést, hanem a kést nyomjuk le magunk felé. Mivel így a hegy helyben marad, -a kést mintegy lemezvágót használjuk-, nem szakítja el a lemezt rostirányban. Akkor is így vágjunk, ha kis görbületet kel vágnunk. A kés hegyét éppen csak megemelve tegyük odébb, és nyomjuk le kissé a kést. Itt se igyekezzünk egyszerre átvágni a lemezt. A szálirányra meredek vágás esetén, szabad lemezszélnél, még akkor is így vágjuk, ha egyébként puha a fa.
Ha a szálra meredek szögben kell vágni, és -pláne ha hosszabb - és keskeny csíkot-, bízhatunk benne, hogy a csík darabokra fog esni. Előzőleg már említettem egy módszert ennek megakadályozására, most egy másikat is említek. A kivágandó csíknak, csak az egyik oldalát vágjuk el. A megvágott élt illesszük a maszk megfelelő részéhez és ragasszuk meg.
Az így beragasztott lemezdarabot, most nyugodtan vághatjuk méretre, hiszen a hátoldalon lévő ragasztószalag nem engedi szétesni.
Ennyi tehát a vágási technika alapja.
Mindebből kitűnik, hogy amit vágáskor látunk, azt a képet ragasztás után már sosem fogjuk látni. A ragasztáskor ugyanis az összevágott kép natúr felületével tesszük az enyves alapra, a végső kép a vágáskor látható kép tükörképe lesz. A vágáskori hátoldal -helyenként többszörösen-, ragasztószalagoktól fedett. Az esetek többségében ez nem okoz problémát. A ragasztást –az ott ismertetett technika mellett- ez nem befolyásolja. Amennyiben ez a tükörkép problémát jelent akkor azt a maszkkal érdemes megoldani, vagyis a kívánt kép tükörképéről készítsünk maszkot.
És most nézzük, hogy az alaptechnikán túl mit is tudunk még tenni, a munkánk könnyítése és a végeredmény – a kép- érdekében.
Magam vágás közben nem használok vonalzót, ki-ki tetszése szerint nyugodtan használja. A vonalzó melletti vágásnál gyakrabban követik el azt a hibát, hogy erősen vágnak, vagyis nagy
erővel nyomják a kést. Ne tegyék, minden esetben könnyed nyomással, vágjunk, alig nyerhetünk valamit, de sokat veszthetünk. Elpazaroljuk a lemezt, és újra kell vágni.
Mint előzőleg már említettem, nem óhajtok „művészkedni”, de a vonalzó melletti vágásokhoz azért had jegyezzem meg –elöljáróba megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor magam is használom- számomra a csupa nyílegyenes vonalakkal felépített, pl. utcarészlet irritál, számomra túlságosan merev. Persze ízlések és pofonok…!
Ragasztásra csak enyvezett szalagot használjunk, a trugymós ragasztók kevésbé fogják a lemezt, nehezebb a ragasztó kezelése, tisztításnál pedig rengeteg problémát okoz. Nehezen tisztítható meg a trutymótól, az erős csiszolás pedig veszélyesen elvékonyítja a lemezt. Az elvékonyodott lemezdarab kicserélése sok munkát és szakértelmet igényel.
Az enyves szalagot kellően nedvesítsük meg. A fa nedvszívó, esetenként még kissé poros is, ha nem elég nedves nem ragad rendesen, és a későbbiekben elválik, apró darabok hiányozhatnak majd, amit csak a ragasztás után veszünk észre.
Sokszor előfordulhat, hogy nagyon aprólékos, piciny darabokból álló részleteket tettünk a képre. Például egy ablakot, benne fénytükröződéssel, apró árnyékfoltokkal. Ezeket az apró darabokat bevágni is elég nehézkes, beragasztani pedig még inkább. Az enyves szalaggal való ragasztás pedig előbb utóbb elenged, ha egyáltalán lehet vele, pl. 0, 2 mm-es piciny csíkot ragasztani. Az apró részleteket tartalmazó foltot vágjuk ki a maszkból egyetlen darabba. A maszk hátoldalát fedjük be (cellux) átlátszó ragasztószalaggal. Azért ezzel, mert ezen van a legvékonyabb –legkönnyebben eltávolítható- trutymó. Ügyeljünk rá, hogy ragasztószalag felrakásakor a trugymós oldalon ne ragadjon fel semmi, tiszta maradjon. Az így előkészített foltot a vágási oldalról felépítjük az apró darabokból. Jó szolgálatot tesz ilyenkor a maszknál említett etalon, mert látjuk, mit kell berakni. Az ilyen részletek legtöbb esetben vékonyabb, szélesebb csíkokból felépíthető. Ehhez szükség van megfelelő keskeny csíkokra. Egy kartondoboz keskeny fedele például remek tároló ilyen apróságoknak. Előbb utóbb tele lesz, de az elején bizony sokat kell vágni, hogy megfelelő színű, -szélességű, -szálirányú lemezcsíkok legyenek. Vegyünk elő tehát különböző színű lemezeket, -itt aztán jól használható a vonalzó- és folyamatosan vágjunk keskeny csíkokat, sokat. Ha nincs megfelelő keskenységű, akkor vágjunk, de csak hosszába, szálirányba, esetleg szállírányra hegyes szögben. Ilyen piciny berakásnál úgysem érvényesül a faminta. Aztán nézzük az etalont, fogjuk kézbe a szükséges csíkot, tegyük a végét a helyére, majd késheggyel pattintsuk, vágjuk el a kívánt hossznál. Szélesebb foltot több keskeny csík egymás mellé illesztésével is el tudunk készíteni. Ha nem vagyunk biztosak magunkba, akkor mankóként a maszkból kivágott papírfoltot, ragasszuk a cellux hátoldalára. Az azon átlátszó részletek segítenek –főként a kezdeti időszakban-. Ezzel a módszerrel, akár 0, 1 mm-es csíkocskát is beilleszthetünk, ha szükséges. Az ilyen apró foltok berakását a vágás végén végezzünk. Ha a ragasztást csak sokkal később, vagy ki tudja, mikor végezzük, a vágás befejezéseként erősítsük meg enyvvel az ilyen berakást. Kocsonyás (vagyis hideg), de ujjal szétdörzsölhető csontenyvből vágjunk egy kis darabot, tegyük a foltra és nedves ujjbeggyel, finoman simogassuk szét rajta az enyvet. Ne dörzsöljük erősen, mert kidörzsöljük az apró darabokat. Az enyv kitölti a réseket, és biztosan tartja az apró darabokat. Mellette még azt is elérjük, hogy ragasztáskor nem fognak elmozdulni az apróságok. A módszert, én magam elég széles körben használom, olyan helyeken is ahol nem celluxra van a képrészlet építve..
Az is gyakori, hogy világos berakásoknál, vékony árnyékot, sötétebb csíkot, esetleg vastag kontúrt akarunk. Nem feltétlen kell ilyen esetben sötétebb lemezcsíkot tenni az adott helyre, elegendő, ha széles illesztési hézagot hagyunk. A ragasztás során a lemezek megduzzadnak, és a legtöbb illesztési hézag eltűnik, a szélesebb hézagokat viszont az enyv kitölti. Az enyv barnás színe teljesen természetesnek hat, így ezt sokszor ki lehet használni. Természetesen sötét lemezek esetén ennek nincs sok jelentősége.
Vannak esetek, hogy erős famintára volna szükségünk, azaz olyan lemezre, ahol a világosabb-
sötétebb árnyalatok, csíkok sűrűn, sűrűbben váltják egymást. Olyan esetben például, amikor azt szeretnénk, hogy a csíkozás adta irány határozott legyen, hogy egy folt irányt, vagy perspektívát adjon. Természetesen nincs ilyen lemezdarabunk. Természetesen egy fafajtáról lehet szó, hisz egy vörös és egy sárga színezetű fafajta sosem fog természetes famintát adni. De egy olyan fajta melynek van, vagy lehet természetes csíkozása, famintája, csak nekünk nincs éppen megfelelő, válogassuk ki, szabdaljuk csíkokra és illesszük egymás mellé a csíkokat. Például van zebránonk (ez, ahogy a nevéből is sejteni lehet egy csíkos fa, sötét csíkozás), de nekünk „sűrűbb csíkozású kellene mint amink van. Felszeleteljük a lemezünket úgy, hogy a szükséges csíkok a kívánt sűrűségű legyen, és a szükséges csíkokat összeragasztva, „táblásítjuk”. Nem azt mondom, hogy egyszerű, de elég hétköznapi dolog ebben a szakmában.
Következő Lap = http://papatata1943.spaces.live.com/default.aspx?_c01_BlogPart=blogentry&_c=BlogPart&handle=cns!D4CF6145D518EA9F!228
A csontenyvvel való ragasztás, az egyszerűsége mellett rendkívül kényes művelet. Legalábbis ha intarzia (műbútor) ragasztásáról van szó. Tehát ne bagatellizáljuk el az itt leírtakat. Az alap -amire az intarziát ragasszuk-, legyen száraz, pormentes, egyenes felületű, sima, mindenfajta szennyeződéstől mentes. Ha furnírozott bútorlapra, vagy deszkára ragasztunk, akkor a ragasztandó felületet fel kell „borzolni”. Ez körülbelül olyan, mint amit a kőművesek tesznek, amikor a homlokzati nemesvakolat alatti simító vakolatba keresztirányú csíkokat karcolnak. Legegyszerűbben egy rövid, de merev fűrészlappal (pl. passzító fűrész) tehetjük meg. Könnyed nyomással, a szállírányra ferdén, karcoljuk be a teljes felületet, sűrűn. A felsértett felületen könnyebben beszívódik az enyv, biztosabb, erősebb lesz a ragasztás. A felborzolt felületet, deszka esetén, nagyon durva csiszolópapírral is végezhetjük.
Az alap vastagsága csak annyiban lényeges, hogy nem érdemes 12 mm-nél vékonyabb bútorlapra ragasztani, és pláne nem egyoldali ragasztással.
Ha funkcionálisan szükséges, bármire ragaszthatunk, de minél vékonyabb az alap, annál lényegesebb az, amit a későbbiekben az alap görbüléséről írok.
Ha valaki ragasztó bakot használ, akkor minden bizonnyal a megfelelő ragasztási ismeretekkel is bír, vagy bírhat, tehát a továbbiakban a „hobbi” szinten végzendő, pillanatragasztós (nem a ragasztóanyag a pillanatragasztó, hanem a prés) módszert veszem alapul, és ahhoz mérten részletezem a témát.
Néhány alapvető követelmény a ragasztáshoz:
Ritka esetben előfordulhat, hogy az összevágott kép vágási oldalán ragasztószalag, vagy más szennyeződés maradt!!!!! Mindég győződjünk meg róla, hogy a vágási kép felülete tiszta. Nehezen felderíthető hibát okoz, ha valahol „vízhatlan” szennyeződést hagyunk.
A ragasztást mindég két lap között végezzük. A ragasztólapok, melyek közrefogják a ragasztandó táblát, mindég legyenek nagyobbak, és kellően merevek, szilárdak. Ideális, ha ragasztólapnak deszkalécekből készült és rétegelt lemezzel borított bútorlapot használunk.
A ragasztólap legyen nedvszívó. Ne használjunk, un laminált bútorlapot. Az enyvnek meg kell száradni. Ha nem biztosítjuk, hogy a víz elpárologjon, az enyv legfeljebb megpenészedik, mire kiszáradna.
A ragasztólap és a ragasztandó lemez közzé mindég tegyünk papír réteget.
A ragasztólapokra közvetlenül tett szorítók, nyomot hagynak -főként a felső- lapon és idővel roncsolják azt. Idővel teknősödni fog és nem illeszkedik megfelelően. Ezért használjunk a nyomóerő elosztására kisebb- nagyobb keményfa alátétet, olyan nagyságút, mely nem nyomódik bele a ragsztólapba, ideális, ha hossza a ragasztólap ¾ -e. Az alsó ragasztólapot esetleg megduplázva (két lapot összeragasztva) az alsó teherelosztó elhagyható –főként kényelmi okokból. A felső ragasztólapra viszont mindég ajánlatos keményfa alátétet tenni. A ragasztólapokat ne használjuk másra. A ragasztási lehetőségünknek megfelelő nagyságúra készítsük. Méreténél gondoljunk arra, -és főként mérjük, meg- milyen pillanatszorítónk van?
Két pillanatszorítót tegyünk egymással szembe, hogy a karok összeérjenek Mérjük meg a két szár belső élének távolságát, megkapjuk milyen széles táblát, tudunk velük átfogni. Keskenyebb lehet, de szélesebbel ne kísérletezzünk.
Szerezzünk be legalább 2 ragasztólap nagyságú, 1 mm-es horganylemezt.
Bár a fát előmelegíteni nemigen lehetséges, de a ragasztási felületet azért elő lehet melegíteni. Minél forróbb enyvvel dolgozzunk. A helyiség hőmérséklete, a lehetőségek szerinti legmelegebb legyen.
Relatíve kis költséggel biztonságossá tehetjük a ragasztást a megfelelő nagyságú horganylemezzel. A horganylemezt előmelegítve és forrón a ragasztandó intarzia (furnél) lemezre téve, a lehűlt dermedt enyvet felmelegíti, és elég ideig tartja melegen a megfelelő ragasztáshoz. A lemez melegítésénél ügyeljünk annak alacsony olvadáspontjára.
Ne horganyzott lemezt használjunk. A horganylemez elég puha ahhoz, hogy a ragasztószalagok, okozta egyenetlenségeket, kiegyenlítsék, és engedjen a pillanatszorító erejének. A vaslemezzel ezt nem tudjuk elérni, és az egyenetlenségek miatt levegős lesz a ragasztás, ez pedig „szücsösödéshez” vezet.
Az enyvnek kellően hígnak kell lennie, hogy beszívódhasson a fa rostjai közzé, de elég „vastagnak”, hogy száradás után összefüggő réteget alkosson. Az enyvet kellő ideig melegen kell tartani, hogy beszívódhasson, - a kehült enyv megkocsonyásodik, és így nem tud a rostok közzé beszívódni. Ideiglenesen ragaszt ugyan, de idővel elválik, „szücsös” lesz, majd fel fog púposodni. A ragasztási hőmérséklet minimum 40 fok. Ideális ragasztási körülményt nehéz megteremteni, de azért különféle apró trükkökkel megfelelően tudunk ragasztani.
A ragasztás végezzük gyorsan, hogy minél hamarabb kerüljön a munkánk prés alá. Gondosan készítsünk mindent elő. Ha váratlan esemény jön netán közben, és az alapon ledermed az enyv, ne restelljük lehúzni azt és újrakezdeni az egészet.
Az enyvet az alapra kell felvinni. Az enyvet széles (~2-3 colos), vastag, sörte ecsettel, erősen dörzsöljük az alapon, amíg kifehéredik és habos nem lesz. Az enyvet több lépésben dörzsöljük fel az alapra.
A ragasztandó lemez és a szorítólap közzé mindég tegyünk papírt 3-4 lapot, ne többet, mert rontja a szorítóerőt. A papír megóv attól, hogy a kicsorduló enyv a szorító laphoz ragassza a táblánkat, és segíti a kiszáradást is. Az intarzia ragasztásánál, főként, ha nem használunk horganylemezt, jó szolgálatot tesz, ha az ide kerülő papír 1 rétegét meleg vízbe mártjuk, és vizesen tesszük az intarziára. A fa ugyanis az enyvtől azonnal szívni kezdi a vizet, ettől az enyv hamarabb kocsonyásodik, dermed. A vizes felület tulajdonképpen kissé hígítja az enyvet, ezzel csökkenti a dermedést. Igaz, hogy lassabban fog száradni, de valamit valamiért.
Száradáskor a fa és az enyv is összehúzódik. A ragasztáskor nedvesedett fa, száradáskor nem tud eredeti méretére zsugorodni. Az így fellépő kettős erő (enyv és fa), görbíteni fogja a lemezt (ha deszkalapra ragasztunk, akkor maga az alap is görbülni fog). Ennek ellensúlyozására az ellenkező oldalt is ragasztani kell (kontra lemez). Csak akkor ragasszuk egyszerre mindkét oldalt, ha jók a ragasztási körülményeink.
Deszkalemezre történő ragasztásnál ügyeljünk arra, hogy az egymásra ragasztott faanyagok száliránya egymásra merőleges legyen (amint azt rétegelt lemezeken is látni). Bútorlapra történő ragasztás esetén nincs jelentősége a száliránynak. 19 mm-es színelt bútorlapra történő ragasztásnál nem szükséges kontra lemezt ragasztanunk.
Táblaképnél legtöbb esetben az intarziánál nagyobb alapra ragasztunk, majd a tisztítás után vágjuk az alapot a megfelelő méretre. Bútorra ragasztott intarzia esetén viszont, -általában- már leszabott fix méretre ragasztunk. Ilyen esetben biztosítani kell, hogy a lemez megfelelő helyre kerüljön, ragasztáskor ne mozduljon el. Ennek érdekében az intarziát, az alapnál nagyobbra készítjük. A pontos illesztés érdekében ragasztás előtt, szükségünk van legalább 4db, 3-4 mm-es keskeny lécdarabra. Illesszük az intarziát pofával az alapra és húzzuk vékony ceruzával körbe az alapot. Ragasszuk a léceket a csíkhoz. Amikor az enyvezett felületre illesztjük a lemezt, a lécdarabok pontosan kijelölik a helyét, és nem engedik elmozdulni.
Ha az alapunk csak alig nagyobb az intarziánál, az enyvre helyezett intarziát mid a négy oldalon enyves szalaggal ragasszuk az alapra. A ragasztószalag mélyen érjen be az intarziára is és az alap aljára is. A préselésnél, mindég elmozdul kisebb-nagyobb mértékben a szorítólap, ne adjuk meg az esélyt, hogy képünk lelógjon az alapról.A pillanatszorítókat két oldalról tegyük fel, arányosan helyezzük el és mindég a „belső” szorítókkal kezdjük a préselést (a fölösleges ragasztót ki tudjon préselődni a széleken). A szorító, ne szorítólaphoz, hanem a ragasztandó táblához legyen arányos. Az egyes szorítókat felváltva csavarjuk –mindég középről kezdve-, ne csavarjuk egyszerre keményre, hogy a fokozott nyomással mindég a tábla széle felé préselje az enyvet, és a különböző vastagságú ragasztószalag csomók miatt, a terhelés nem legyen egyenetlen (ne legyen billegős).
A méretre vágott, tábla éleit is illik leragasztani. Az élragasztáshoz „vastagabb” enyvet használunk.
Vágjunk a táblavastagságnál valamivel szélesebb csíkokat. Az élragasztáshoz általában kemény, strapabíró faanyagot használjunk. Mondanám, hogy tölgy, bükk, de – lehet hogy az él színe fajtája is lényeges. Az élcsíkokat tegyük forró vízbe. Szükséges egy kalapács, amely nem túl nagy, hogy könnyedén kezeljük, és nem kicsi, - ha lehet, akkor legalább olyan széles legyen a vékony éle, mint a tábla vastagsága. Forrósítsuk meg, ne olyan forróra, hogy a fát égesse, de 80 fokra nyugodtan.
A táblát állítsuk élre –ha lehet, rögzítsük valamivel-, kenjük be enyvvel. Itt nehéz az enyvet habosítani, de előbb utóbb sikerülni fog. Több és vastagabb enyvet használjunk, mint az intarzia ragasztásánál. Vegyünk egy lemezcsíkot –a forró vízből- ujjainkkal húzzuk le róla a vizet, illesszük az egyik sarokhoz, hogy kissé túlnyúljon. Egyik kezünkkel rászorítjuk a tábla élére, másik kézzel pedig a kalapács élével „rájboljuk”. Nem erős, de határozott –rövid- húzásokkal passzírozzuk a csíkot a tábla éléhez, óvatosan az egyik saroknál kezdve és fokozatosan a másik sarokig. A szélein kitüremlő enyvet hagyjuk, ne törölgessük le. Ha jól csináltuk, akkor a sarkoknál sem penderedik fel a lemezcsík, nem válik el a táblától.
A lemezcsík illesztése előtt figyeljük meg, hogy merre penderedik, illetve görbül. Úgy illesszük, hogy a homorú –kagylós- oldala legyen az enyv felöl. Ha mégis azt tapasztaljuk, a sarkoknál nem ragad –de, csak ha ott nem-, akkor a sarkoknál enyves szalagos ragasztással, szorítsuk a tábla éléhez. Csak a két ellentétes élét ragasszuk egy nekifutásra. Várjuk meg amíg az enyv kellőképpen megdermed és akkor, -de csak a végen tunyuló részt- óvatosan –nem levegőbe hanem lapra fektetve- vágjuk le. Az oldalakon tunyuló széleket, csak a teljes keményedés után vágjuk le.
Még egy, más az enyves ragasztáshoz:
Az előbbi módon –rájbolással- egészen nagy felületet is lehet ragasztani. Természetesen nem intarzia-képet, hanem kisebb, nagyobb lemezt. Kellő gyakorlattal akár szekrényajtó méret is ragasztható ily módon. Görbült, ívelt felületek jó részét lehet ily módon ragasztani, ha az alap engedi –fa bütüre azért ne próbáljuk-. Még annyit, kvarchomokkal töltött erős vászonzsákkal remekül ragaszthatóak ívelt felületek. Természetesen forrósított zsákkal.
A prést legalább 24 óráig ne bontsuk meg. A nem kellően száradt enyv ragasztó ereje kevés lehet egy-egy lemezdarab görbítő erejénél, a nedves fát pedig nem szabad csiszolni. Ha vizes papírt voltunk kénytelen használni, akkor pedig legalább 48 órát hagyjuk békén.
Következő lap = http://papatata1943.spaces.live.com/default.aspx?_c01_BlogPart=blogentry&_c=BlogPart&handle=cns!D4CF6145D518EA9F!227
|
|
|
|
Tools 
Send a private message
Subscribe to RSS feed
Tell a friend
Add to My MSN
Add to your network
Sign up for alerts
